A médiatolmácsolás

Napjainkban egyre nagyobb jelentőséget kap az elektronikus médiában történő tolmácsolás, a televízió és a rádió számos eseményt közvetít egyenesben vagy szervez videokonferenciát, és alkalmaz ennek során tolmácsokat. Sok esetben még filmeket vagy színházi előadásokat is tolmácsok fordítanak. Míg a szokásos tolmácsolási helyzetekben a 19 ker német tolmács felhasználók általában megbocsátók a tolmáccsal szemben, felmérik munkájának a nehézségét, addig a médiában nincs megbocsátás, hiszen ott a közönség viszonyítási alapja nem más, mint a professzionális köz­szereplő, a bemondó vagy a retorikailag iskolázott televíziós személyiség. A médiában dolgozó tolmácsok képzésénél tehát különösen nagy hangsúlyt kell fektetni a retorikai képzésre. A média­tolmácsnak minden esetben professzionális közszereplőnek kell lennie.

A tolmácskompetencia fogalma

Minden szakma képviselőit a „profi” szóval minősítik, ha valóban hozzáértéssel, más szóval kompetensen végzik munkájukat. A profi nem kezdő, célirányosan dolgozik, nincs fölösleges mozdulata, gyorsan felméri a munkakörülményeket, rugalmasan alkalmazkodik az új munka­környezethez, és meggyőző, laikus számára szinte megkérdő jelezhetetlen teljesítményt nyújt. Ehhez az szükséges, hogy rendelkezzen a megfelelő képességekkel, tudással és készségekkel, és ezeket az adott feladatnak megfelelően célorientáltán tudja koordinálni és összehangolni. Ezt nevezzük kompetenciának

A kompetencia tehát a képességekből, a tudásból és a készségekből tevődik össze. A képességek jelentik a tulajdonképpeni alkalmasságot, fejlesztésükhöz bizonyos hajlam vagy adottság szükséges, amely nem szerezhető meg, ez velünk született. A tolmácsolás megfelelő elemzőképességet, jó döntésképességet, kreativitást és helyes ítélőképességet feltételez.

A tolmácsoláshoz szükséges tudás megszerezhető a forrás- és célnyelvi országban való tartózko­dással, nyelvtanulással, és általában az általános műveltség folyamatos bővítésével.

A készségek a megfelelő technikák összességét jelenük, amelyek megfelelő idejű gyakorlással, tréninggel sajátíthatók el. Jó tolmács csak az lehet, aki már bizonyos ideig tolmácsolt, először tantermi körülmények között, ezt követően pedig a gyakorlatban, hasonlóan más szakmákhoz, pl. jó sebész is csak bizonyos idő eltelte után, bizonyos mennyiségű kisebb műtét elvégzése után lehet a sebész-szakvizsgával rendelkező orvos.

A következőkben megvizsgáljuk a tolmács nyelvtudását, tudását és személyiségjegyeit.

A tolmács nyelvtudása

Triviális megállapítás, hogy a tolmácsnak mindkét nyelvet kiválóan kell ismernie. Nyelviskolák hirdetéseit vizsgálva sokszor olvashatjuk, hogy némelyik kezdőtől a tolmács szintig ajánl különböző nyelvtanfolyamokat. Ebben az esetben a tolmácsszintű nyelvtudás egyet jelent a „perfekt”, a „lehető legjobb” idegen nyelvi ismeretekkel. Valóban csak ennyit jelentene a tolmács nyelvtudása, hogy anyanyelvéhez hasonlóan jól beszéli a másik nyelvet? Ha így lenne, az ún. kétnyelvű, bilingvis személyek lennének a legjobb tolmácsok, ez azonban a gyakorlat tanúsága szerint távolról sincs így. Milyen legyen akkor a tolmács nyelvtudása?

Természetesen a tolmácsnak valóban nagyon magas szintű nyelvtudással kell rendelkeznie, mégpedig mindkét nyelven, anyanyelvén és az idegen nyelven, a cél- és forrásnyelven egyaránt. Ha nem is igazán bilingvisek a szó szűken vett értelmében, azért mégiscsak egyfajta kétnyelvűség jellemzi a jó tolmácsokat. Nyugat-Európában ez természetes is, hiszen ott könnyebb volt meg­szerezni ezt a kvázi-anyanyelvi szintű idegennyelvtudást, mindenki számára nyitott és anyagilag is jobban elérhető a lehetőség, hogy hosszabb ideig más országban éljen, járjon iskolába, vállaljon munkát, stb. A fejlődés nálunk is ebbe az irányba mutat, de a nyelvtanulásnak ez a módja csak az utóbbi évtizedben kezd általánossá válni, a mai felnőtt generáció még alapvetően más körülmények között volt kénytelen idegen nyelveket tanulni, így nálunk a tolmácsolás oktatása, ha egyáltalán létezett, nem szakadt el a nyelvtanulástól, sok helyen nem is tekintették többnek magas szintű haladó nyelvoktatásnál. Ez egyébként jól megfelelt annak a közvéleményben mind a mai napig elterjedt felfogásnak, hogy a jó tolmácsoláshoz tulajdonképpen a magas szintű, „felsőfokú” nyelv­tudáson kívül nem is igen szükségeltetik más. Ez a megközelítés a mindennapi szóhasználatban is jelen van, a tolmácsszint a nyelvtudás mértékét jelenti, sok nyelviskola kínál — nagyon helytelenül — a felsőfokot követően tolmácsszintű nyelvtanfolyamokat.

Nyugat-Európában vagy a nagy nemzetközi szervezeteknél a tolmácsolásoktatás már alig áll összefüggésben a nyelvtanulással, hiszen a jelentkezők eleve kvázi-kétnyelvűek. Természetesen a képzés során itt is nagy súlyt fektetnek a nyelvtudás karbantartására, bővítésére, azonban ez már más szempontok alapján történik.

Mindaz, amit a tolmács nyelvtudásával kapcsolatban elmondunk, az anyanyelv ismeretére is vonatkozik. Téves az a helyenként szintén hallható felfogás, hogy anyanyelvünkön magától értetődően „perfektek” vagyunk, foglalkozni csupán az idegen nyelvvel kell. A tolmácsnak anyanyelvi ismereteit is folyamatosan bővítenie és tudatosítania kell. Nyelvi személyisége egy kicsit a színészéhez hasonlítható. Nyelvtudásának, nyelvi kompetenciájának messze túl kell nyúlnia azon a kereten, amelyen belül a saját személyisége által meghatározott kommunikációs igényeknek meg tud felelni, hiszen a színészekhez hasonlóan neki is különböző szerepekbe kell bújnia, a mindenkori kommunikációs partnerek szerepébe, akik között közvetít. A színészettől eltérően azonban ő nem tanulhatja meg előre a szöveget, hiszen az majd csak ott a helyszínen fog megszületni. A tolmácsnak sokkal többet kell tudnia elmondani, mint amennyit saját tudása, kommunikációs igénye megkíván. Egyszerűsítve, úgy kell tudnia beszélni mindkét nyelven, illetve úgy kell elmondania a hallottakat, ahogyan azt a kommunikációs partnerek tennék, ha ismernék egymás nyelvét.

1.2.4.4  Emotionen als Komponente der interkulturellen Kommunikation

Wenn derartige Missverständnisse bereits innerhalb einer Kulturgemeinschaft auftreten können, in der alle Mitglieder identischen Verhaltensregeln und Konventionen unterworfen sind, dürfte ihre Wahrscheinlichkeit im interkultu-rellen Kontakt, wo Individuen unterschiedlicher kultureller Prägung aufeinan- dertreffen und über eine Sprachbarriere hinweg kommunizieren sollen, noch zunehmen. ungarisch synchrondolmetscher budapest Nikolaj Krasavskij entwickelt in diesem Zusammenhang ein Modell von emotionalen Konzepten (3K)69, d. h. mentalen Konstrukten, innerhalb derer sowohl gefühlsbezogene menschliche Vorstellungen als auch emotionales menschliches Wissen in der Sprache ihren Niederschlag finden und damit ein „emotionales sprachliches Weltbild“70 entstehen lassen. Angesichts der Kulturgebundenheit dieser Konzepte fragt er nach der Übertragbarkeit (TpaHcnnpyeMOCTb) solcher Vorstellungen von einer Sprache bzw. Kultur in eine andere: Aufgrund unterschiedlicher „Regeln“ ungarisch konferenzdolmetscher im Kultur- und Begriffssystem kann es bisweilen zum Verlust bestimmter „peripherer“ Sinnkomponenten kommen.

Nach Sachovskij können Fehleinschätzungen in der Kommunikation zwi-schen Sprechern unterschiedlicher Sprachen beispielsweise auch dann entstehen, wenn eine Emotionswortlücke (sMOTMBHan JiaicyHa) vorliegt, d. h. ein adäquates Emotionswort in der Zielsprache fehlt, oder wenn ein Bruch im emotionalen Kontakt ungarisch übersetzungsbüro 10. bezirk (oMonnoHaTibHbiM flMCKOHTaKT) entstanden ist. Darunter versteht der Autor eine Beeinträchtigung der Kommunikation zum einen im intersprachlichen Bereich aufgrund von Emotionswortlücken, zum anderen im innersprachlichen Bereich aufgrund unterschiedlicher emotionaler und sprachlicher Kompetenzen der Kommunikationsteilnehmer.72 Nicht zu unter-schätzen ist nach Sachovskij die emotionale Komponente der interkulturellen Kommunikation auch deshalb, weil sie sich im „Nationalcharakter“ sowie den nationalen Stereotypen widerspiegelt.

Welche Auswirkungen es haben kann, wenn die aufgezeigte enge Wechselwir-kung von Emotionalität, Sprache (sprachlichem Ausdruck) und Kultur (kultu-reller Prägung im Sinne von Mentalität) gezielt und missbräuchlich eingesetzt wird, belegt Sachovskij am Beispiel der künstlichen, politisch verordneten Implantierung der russischen Sprache in den nicht-russischen Teilrepubliken der ehemaligen Sowjetunion:

Letztlich setzten sich die ursprüngliche kulturelle Identität und die jeweils eigene nationale Sprache durch: Das Russische diente, ähnlich wie das Englische im internationalen Kontext, als Kontaktsprache, konnte aber die Nationalsprachen der Unionsrepubliken nicht vollwertig ersetzen.

BACK